Egyenruhák, állományjelzők

A cári orosz hadseregben a páncélos és gépkocsizó alakulatok eleinte nem rendelkeztek önálló egyenruhával. A parolik és váll-lapok színe megegyezett a tüzérség fegyvernemi színével (fekete alap, vagy fekete zsinórozás, vagy „erezet” a tiszti váll-lapokon). Egyenruha a hadseregnél rendszeresített darabokból állt. Ez nyáron nyaknál oldalt-gombolós ingből („gimnasztyorka”) és pantallóból állt a legénységi állománynál, és zsebes, középen gombolós zubbonyból, illetve lovaglónadrágból a tiszteknél. A téli ruházat a legénységi állománynál irhabekecsböl vagy hosszú nemezkabátból (sinyel), a tiszteknél ugyanolyan nemezkabátból, vagy szőrmével bélelt atillából. Lábbelinek előbb csizmát, majd a háború kitörése után, egyre gyakrabban bakancsból állt, ami fölé a gépkocsizó és páncélos alakulatok kemény bőrből készült bokavédőt húztak.

A helyzet 1907-ben változott, amikor megjelentek az új állományjelzők a gépkocsizó és motorbicikliző alakulatok számára. Változott a ruházat is. Szinte az összes gépkocsizót meg lehetett ismerni jellegzetes bőrszerkójáról: bőrkabát, bőrsisak (később keppi), könyékig érő kesztyűk, szemüveg és bőrnadrág. Ezenkívül a tisztek számára rendszeresítettek egy tiszti tört. Ezt mind a léghajózó (később repülős) tisztek, mind a gépkocsizók használták. Külső megjelenésében a haditengerészeti dísztört utánozta, és csak a pengéjén volt látható a különbség. Erre ugyanis belegravírozták egy léggömb (később, 1915-től, repülőgép) és egy gépkocsi képét. A tört igen kis számban állították elő Tulában és a Zlatouszti fegyvergyárban. Nagy ritkaság, én mindössze kettővel találkoztam: eggyel Moszkvában, a Hadtörténeti Múzeumban, eggyel pedig… Magyarországon, Budapesten, egy igen tisztelt antikváriusnál.

A háború kitörése után, mint ahogyan az a fronton már szokás, a ruházat sok változáson és rögtönzésen ment át, de a bőr maradt. A felszerelési tárgyakat gyakran pótolták zsákmányolt ruházati tárgyakkal (ilyen volt a német kötött sísapka, vagy az osztrák-magyar pulóverek), vagy azokat más fegyvernemektől kölcsönözték (ilyen volt, például, a kozák „baslik” – nemezből készül kapucni két hosszú füllel, vagy a nemezcsizma („csunyi”) és kutyaprémből eredetileg pilótáknak készült csizma („unti”).

1915-től megjelentek az új állományjelzők a páncélkocsizó alakulatok számára.

A géppuskás páncélkocsizók a gépkocsizó alakulatok szárnyas kereke mögé berakták a géppuskás alakulatok emblémáját, az ágyús páncélkocsizók ezt még megtetézték a tüzérségi jelvény két keresztbe rakott ágyút mintázó szimbólumával. A jelvények annyira népszerűek voltak, hogy gyakran – a fotók tanúsága szerint – ezeket felfestették a járművek oldalára.

A páncélvonatokon szolgálatot teljesítő katonák és tisztek szintén nem kaptak önálló egyenruhát vagy állományjelzőt. Az utóbbi a szabványosított szárnyas vasúti kereket jelentette, amit gyakran kiegészítettek a már ismert géppuskával vagy két ágyúcsővel – ki-ki beosztási helyének megfelelően.

Az akkori tiszti állomány oldalfegyvere a cári hadseregnél rendszeresített 1895 mintájú Nagant revolver, vagy az 1878 mintájú Smith & Wesson „Russian Navy Model” volt (az utóbbi csak a haditengerészeti erődökben szolgálatot teljesítő tiszteknél). A háború kitörését követően, amikor némileg lazult a szolgálati ruházati előírások iránt táplált vonzalom, nagyon népszerűek voltak a különböző Mauser és Browning pisztolymodellek – kezdve a nagy C-96 Mausertől, végezve az egészen kicsiny M1910-es Browninggal. Nagyon sok tisztnél megmaradt a kard, amit kozák módra, pengeívvel felfelé, azaz, európai mércével mérten „fordítva” kötöttek fel. A dragonyos alakulatok páncélossá, gépkocsizóvá vagy páncélvonatossá átvedlett tisztjeinél a kard tokján volt egy külön tároló gyűrű a karabély szuronya számára. Bár a legénység esetében elő volt írva az 1891 mintájú Moszin-Nagant puska, de a gyakorlatban a páncélkocsizók és a vasúti szerelvényeken szolgálatot teljesítő katonák jobban szerették az adott fegyver 1896 mintájú, úgynevezett „kozák” vagy „dragonyos” karabélyát – rövidebb is volt, és könnyebb is. (A Moszin-Nagant karabély „kozák” és „dragonyos” verziója abban tért el egymástól, hogy a kozákok számára rendszeresített karabélyra nem lehetett felcsatolni a szuronyt, a dragonyos verzióra pedig igen, ráadásul a kozákkarabélyt szurony nélkül lőtték be, ezért a két fegyver gyakorlati lőalkalmazása némileg eltért egymástól.)

Külső megjelenésében a tiszt méltóságteli és tiszteletet parancsoló volt, bár ezen az összképen némileg rontott az 1914-ben rendszeresített, „Burundukov és fiai” cég által a hadsereg számára préselés útján gyártott dobozalakú zseblámpa, és a kukker. Az utóbbi a háború előtt a Zeis német cég terméke volt, esetleg Latteron, de a háború során inkább az angol darabokat alkalmazták, ha az „ellenséges márka” valami folytán tönkrement.

1915-től az egyenruhát kiegészítette a vászon gázálarcos táska.

A polgárháború következtében az orosz állam több részre hullott. Ez meglehetősen szembetűnő volt a Vörös és Fehér hadsereg katonáinak külső megjelenésében is. Mivel a fehér csapatok zömét a volt cári és polgári hadsereg tisztjei adták, a ruházat is leginkább megőrizte elöljárói mivoltát. Esetleg csak a ruházat szabása változott némileg: 1919-től az angol katonai kabátok (ezeket „french”-nek nevezték) terjedtek el széles körben, illetve a különböző tiszti különítmények és „nemzeti orosz hadseregek” gyakran csicsás zubbonyai jelentettek némi színfoltot. Az utóbbiak között kitűnik a Markovi, Drozdovi tiszti ezredek, illetve az Amúri kozákok teljesen fekete egyenruhája. Az összes fehér katonának a bal zubbony- vagy ingujjára felkerültek a nemzeti színeket tartalmazó V-alakú felvarrók. Az állományjelzők és a tiszti jelzések továbbra is a cári haderőtől visszamaradt szimbolikát tartalmazták.

A cári hadsereg gépesített egységeinek állományjelzői (balról jobbra): a) A tüzérségi páncélkocsik (1915-től) és a páncélvonatok (1916-tól) állományjelzője; b) A gépkocsizó alakulatok állományjelzője: c) A biciklis és motorbiciklis felderítő alakulatok állományjelzője; d) A géppuskás páncélkocsik állományjelzője; e) Az ún. „halál egységek”sapkarózsája. (A két fotó a szerző gyűjteményében található jelvényekről készült.)

A Vörös Hadseregnél, melynek zömét sorozott munkás és paraszt katonák alkották, eleinte komoly probléma mutatkozott az egyenruha terén. Volt itt minden – kifakult katonazubbonytól kezdve, egyszerű parasztinggel végezve. Egyetlen szigorú rendszert mutatott a komisszárok és különböző rangú harctéri parancsnokok öltözéke – itt szinte minden elvtárs kötelességének érezte a bőrkabátot és a fatokú Mausert. A pisztolyok a bőrkabátokkal együtt Németországból érkeztek – baráti segítség az imperialista kaiseri hatalomtól a proletár bolsevik kormánynak. Szinte minden kisebb-nagyobb beosztással bíró személy vadászott a bőrcuccokra. A páncélvonatok legénységét gyakran a flotta matrózai adták, ezért náluk továbbra is a haditengerészeti egyenruha volt a mérvadó. Ennek egyik jellegzetessége az akkori „matróz-divat” szerint rendkívül szélesre szabott matróznadrág volt („kljos”). Mint ahogyan szerették mondogatni, erre azért volt szükség, hogy „a civilek lássák, hogyan forrong a Fekete-tenger (változat: Balti-tenger, Csendes-óceán stb.)”.

A formai összevisszaságban végül Szemjon Bugyonnijnak sikerült rendet teremteni. Az új egyenruha igen sajátosan nézett ki, és ennek is megvan saját története.

Furcsa, de nagyon sok nyugati forrásmunkában szinte ugyanazt a hibák követik el újra és újra. A jellegzetes egyenruha, és leginkább a nagyon híressé vált fejfedő megjelenését Bugyonnij nevéhez fűzik. Sőt, már azt is olvastam igen komoly, és valóban mérvadó művekben, hogy egyenest ő tervezte, vagy az ő utasítására tervezték ezeket. Nos, az egy dolog, hogy a csúcsos nemezből (később vászonból) készült sapkát az orosz nyelvben „bugyonnovkának” nevezik, de a későbbi Szovjetunió marsalljának vajmi kevés köze van hozzá. Az állandóan ismétlődő hiba abban keresendő, hogy az öltözék megjelenését nem a hadtörténelemben kéne keresni, hanem – az iparművészet történetében…

A Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg harckocsizó és páncélvonat egységeinek korai állományjelzői (halról jobbra): a) Kísérleti állományjelző felvarró az 1. lovas hadsereg páncélkocsi, páncélvonat és harckocsizó egységei számára – korlátozott számban alkalmazták a szovjet-lengyel háború alatt (a szerző fotók alapján készített rekonstrukciója); b) Kísérleti állományjelző a harckocsizó, páncélkocsis és páncélvonatos alakulatok számára (korlátozott mennyiségben 1922-1923 között alkalmazták); c) A harckocsizok számára 1922. január 31-én rendszeresített állományjelző (1936-ig volt rendszerben).

Amikor 1910-ben elkezdtek készülni a Napóleon elleni Honvédő háború 100-ik évfordulójára, ami egybeesett a Romanov ház fennállásának 300-ik évfordulójával, több iparművészt bíztak meg az ünnepi felvonulás díszleteinek és ruháinak tervezésével. Mivel akkoriban dominált „minden, ami szláv”, a ruházatnak igazodnia kellett az orosz történelmi hagyományokhoz. Az egyik ruhát Scsuszev építészmérnök és iparművész tervezte. A csúcsos nemezsapka a középkori orosz harcosok csúcsos sisakját hivatott szimbolizálni. A ruhákat már el is kezdték gyártani, sőt, el is készült az első, több ezres sorozat, amikor a tervet „túlságosan merész és szokatlan” címszóval visszadobták. A néhány ezer komplett ruházat egészen 1918 őszéig pihent a raktárakban, míg valakinek eszébe nem jutott, hogy a készletet fel lehetne használni a Vörös Hadsereg ruházati gondjainak enyhítésére. A ruhák mintái az akkori vezérkari főnök, Boncs-Brujevics asztalára kerültek, aki, miután tanácskozott Trockijjal és Szverdlovval, utasította a ruházati osztályt, hogy lássák el ezekkel az éppen szervezés alatt álló 1. lovas hadsereget, melynek parancsnoka a már említett Bugyonnij volt. Mindössze a sapkákra felkerültek a vörös csillagok. Az új „egyenruha” annyira bevált, hogy egészen a ’30-as évek végéig rendszeresítve volt a szovjet haderőnél. Röviden ennyit a ruha történetéről.

Állományjelzők terén a helyzet ugyanolyan volt, mint a ruházat terén. Eleinte általános gyakorlat volt a cári hadsereg gépkocsizó és páncélos alakulatainak állományjelzőinek használata, csak ezt sajátosan oldották meg: a jelvények a bal karra kerültek, egy vörös csillagba. Két sikertelen kísérlet történt 1922 és 1923 között. Mindkét verzió a mellékelt ábrákon látható. Az első emblémát a bal alkaron viselték, a másikat (kardot tartó kéz, villámmal egy szárnyas kerékkel ellátott pajzsban) mellen viseltek, a bal kabátzseben. Végül 1922. január 31-én elfogadták az új állományjelzőkről rendelkező utasítást. A harckocsizok és páncélos gépjárművek vezetői ezt az állományjelzőt hordták a parolikon, a rangjelzések fölött.

Ezek is megérdemelnek egy rövid kitérőt. Mivel a bolsevik kormány minden fórumon kijelentette, hogy szakít a régi hagyományokkal, ezért erre a sorsra jutott a még ifjú Vörös Hadsereg rangjelzés-rendszere is. A váll-lapokat megszüntették, és a helyüket a kabát gallérjára felvarrt parolik váltották fel. Ezekbe kerültek a rendfokozatot jelző háromszögek, rombuszok, gerendák és négyzetek is. A páncélos alakulatok fekete, vörös szegéllyel ellátott parolikat kaptak (a páncélvonatok a vasúti hadsereghez tartozták, ezért mások voltak a fegyvernemi jelzéseik). A hadseregen belüli rendfokozatok és megszólítások rendszere is sokban különbözött a világ más hadseregeinél megszokottaktól. Például, a hadsereg-tábornoki rangnak megfelelő megnevezés a Vörös Hadseregben a komandarm (hadsereg-parancsnok) volt, a hadtest parancsnok – komkor, a dandár parancsnok – kombrig, és így tovább. Például, a titoktartás végett, a hivatalos papírokban sohasem használták a parancsnok nevét, hanem odabiggyesztették rangja mellé egysége számát. Így, nem az állt a papírokban, hogy „a 11. hadsereg parancsnoka, Bugyonnij elvtárs”, hanem „komandarm-11″. Az egyszerű katona megszólítása „bojec” volt („harcos”).

A politikai tisztek, a politikai megbízottak és a VCsK (később OGPU és NKVD) állománya, 1922-től, a szokásos jelzéseken kívül mindkét alkarján egy-egy vörös csillagon belül arany hímzéssel kívánt sarló-kalapácsos jelvényt viselt.

A kitüntetések alá vörös kokárdát helyeztek, és a különböző egyéb jelvények a zubbony bal zsebén kaptak helyet.

Felhasznált irodalom

1. Die Rotearmee (Fremde Heer im Bild V). Ludwig Voggenreiter Verlag, Potsdam, 1935

2. Haritonov, О. V., Uniforms and Marks of Discinktion of the Soviet Army 1918-1958. Artillery Historical Museum, Leningrad, 1960

3. Fletcher D. Landships. British tanks in the First World War. London, Her Majestery Stationery Office, 1984

4. Федосеев С. Л. Танки Первой мировой войны: Иллюстрированный справочник

М,: ООО „Издательство Астрель”: ООО „Издательство ACT”, 2002

5. Ф. Митчел. Танки на войне. -М.: Государственное военное издательство, 1935г.

6. С. РОМАДИН. БРОНЕВАЯ ГВАРДИЯ РЕВОЛЮЦИИ, „Моделист-Конструктор” 1989, №11, 1990, №1, 3, 4

7. Р. N. Krasnov. „Russischer SoldatengeisfWilhelm Limpert-Verlag, Berlin, SW68.

8. Bearbeitet im Reichsarchiv. „Der Weltkrieg. 1914 bis 1918”, Verlegt bei L. S. Mittler & Sohn, Berlin, 1929

9. Andy Wiest, „The illustrated history of World War I”., Amber Books Ltd., 2001

10. А. Кихтенко. „Паровички. За Рулем, N”11, 1982

11. М. Барятинский „Первые проекты”, МК, N”7, 1990

12. М. Барятинский, М. Коломиец „Броня первой автопулеметной”, МК, N”3, 1996

13. А. Мятишкин, „Бронеавтомобиль „Garford” „, МК, N”5, 1997

14. С. Ромадин, М. Павлов, „Бронетехника царской армии”, Москва, Фили, 1992

15. М. Свирин, А. Бескурник, „Первые советские танки”, Москва, М-хобби, 1996

16. М. Коломиец, „Бронетракторы”, M-хобби, Москва, 2000.

17. Б. Бабушкин, „Артиллерийская коллекция ТМ, ТМ, 1983-1985

18. Б. Ромадин, „Бронеавтомобили б гражданской войне в России”, альманах БТВ, 1995

19. В. Й. Ленин, Полное собрание сочинений, Москва, 1962

20. Л. Д. Троцкий, „Революционная война”, Берлин, 1928

21. „История гражданской войны и иностранной интервенции в России, 1918-1922.”, Москва, Институт Истории при НККиО, 1936

22. А. И. Деникин, „Очерки русской смуты”, Минск, Харвест, 2002

23. Л. Д. Гоголев”„Как все начиналось. Автомобили -солдаты”, Москва, 1989

24. Д. С. Ибрагимов, „Противоборство”, издательство ДОСААФ, Москва, 1989 г.

25. ПЕРВЫЕ ЖЕЛЕЗНОДОРОЖНЫЕ «ТМ» №5/1986.

26. „Fegyvertípusok enciklopédiája”. Budapest, GEMINI, 1995

27. Heinrich Jaenecke. „Polen. Traumen-Helden-Opfer. Geschichte einer rebellischen Nation.” Goldman verlag. 1981

28. А. А. Сытин. „Военная энциклопедия”, T. Ill, М., 1890

29. Paul Malmassari. „Les trains blindés, 1826 – 1989”, Editions Hemdal, 1994

30. Heiner Emde. „Verrat und Spionage in Deutschland”, Ringier, München/Zürich, 1980