A légvédelmi önjáró rendszerek megjelenése az orosz hadseregben

„Elérve a kijelölt területet, elkezdtünk körözni felette, és szinte incselkedtünk az ellenséges tüzérekkel. A repülőgépre irányuló tűz egyre intenzívebbé vált. Már nemcsak a légvédelmi ágyúk lőttek, hanem a tábori lövegek is – ez volt az, amire szükségünk volt. A lövések villanásai alapján Kuzmin (a megfigyelést végző személy, a sz.m.) megállapította a rejtett ütegek elhelyezését, és ezeket bejelölte a térképen. A lövedékek egyre közelebb robbantak. A repeszek ahogy szétrepültek, tűzijáték-rakétákra hasonlítottak.” Így írta le A, K. Petrenko ezredes egyik 1916-ban végrehajtott felderítő repülését.

…A frontra először a levegőnél könnyebb repülőeszközök kerültek. Lévén a léggömb francia találmány, már a forradalmi háborúk alatt alkalmazták őket, az osztrák seregek ellen. Ettől kezdve a léggömbök pályafutása bár lassan, de magabiztosan ívelt felfelé. A XIX. század elején még nem tartoztak a hadseregek fegyvertárába, de már nem is számítottak ritkaságnak. Eleinte csak megfigyelésre használták őket, de a már 1849 júliusában a Velencét ostromló osztrák sereg bombázásra is használta őket (valljuk be – kevés sikerrel). Így a „légierő” fegyvert is kapott. Az 1870-1871-es francia-porosz háborúban az aerosztátok (kötött léggömbök) és léggömbök alkalmazása általánosan beváltnak számított: felderítésre, hírek továbbítására használták őket, sőt – itt készültek az első légi fényképek. Ez a feladatkör később sem változott. Az angol-búr háború során (1899-1902) a brit légi megfigyelők a „légierőt” már nem csak deffenzív (passzív), hanem offenzív (támadó) feladatokra is alkalmazta: menetoszlopokhoz vagy páncélvonatokhoz kötve az aerosztátok legénysége még idő előtt figyelmeztetni tudta a vonuló brit sereget az esetleg felbukkanó búr kommandókról. Az ilyen, légi megfigyelést és tüzérségi irányítást szolgáló léggömböket tömegesen alkalmazta mindkét harcoló fél az orosz japán háborúban (1904-1905), Port-Arthurban és Mandzsúriában. Közben a francia és olasz hadseregben (később a britben is) megjelentek az első „puha-szerkezetű” katonai léghajók, majd ezután a német haderőnél (pontosabban flottánál) a merev vázas Zeppelinek. A XX. század kezdetével pedig megjelentek az első repülőgépek, A hadviselés immáron szilárdan megvetette magát a levegőben…

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a légi járművek fejlődése előbb vagy utóbb kitermelte saját „ellenszerét”. Már a franciaporosz háborúban alkalmaztak a német tüzérek egy sor eljárást, minek köszönhetően az alacsonyan szálló léggömböket kartácstűzzel próbálták elriasztani. De ez a megoldás nem volt kielégítő. Már a háború második felében megjelent az első, klasszikusnak mondható légvédelmi eszköz – a „Krupp” cég 37 mm-es „ballon-ágyúja”, ami gyakorlatilag egy túlméretezett puskára emlékeztetett, és a léggömbök és megfigyelőik elleni harcot szolgálta.

Az orosz hadseregben elsőnek a tüzérek dolgozták ki 1907-ben azokat a szabályokat és követelményeket, amik a megfigyelő léggömbök leküzdését voltak hivatottak biztosítani. Ebben gazdag tapasztalatokat szolgáltatott a japánok ellen vívott, és elveszített háború. Közben az újabb háborúk újabb tapasztalatokat eredményeztek…

A mexikói forradalom és polgárháború (1911-1914), az olasz-török (1911-1912) és a Balkán-háborúkban (1912-1913) már nemcsak a léggömbök vettek részt, de végre megjelentek a repülőgépek is. Ezekről az ellenségre előbb hegyes nyíllövedékeket szórtak (ezeket fléchét-nek nevezték, a francia „nyilacska” szó után), majd kézigránátokat és bombákat (az első bombát olasz pilóták dobták le 1911-ben, Tripoli védműveinek bombázásánál) dobtak az ellenségre. (Mexikóban lezajlott az első, repülőgépek közötti „légiharc” is, de ez könyvünk szempontjából most lényegtelen.)

Így közvetlenül is felmerült a légvédelmi eszközök felállításának szükségessége. Eleinte ezt géppuskák és a gyalogsági fegyverek összpontosított tüzével akarták megoldani, de évről évre nőtt a repülőgépek repülési magassága (ha 1907-ben ez mindössze 120 m volt, akkor már 1911-ben meghaladta a 400 métert, 1913-ra pedig átlépte az 1 kilométeres „álomhatárt”), így felmerült a légvédelmi ágyú gondolata.

Lender 76,2 mm-es légvédelmi ágyúja egy páncélozott fölkével ellátott Russo-Balt alvázán, 1914.

zárra volt szükség, ami a lövegcső magas tüzelési szögénél is képes biztosítani a folyamatos üzemeltetést. 1908-1910-re gyakorlatilag Európa Összes államainál megjelentek ezek a konstrukciók és rendszerek (elsőnek a francia, majd utána a német, orosz, és végül brit hadseregnél).

Az új, légvédelmi ágyúkhoz szükséges zárat Oroszországban F. F. Lender tervezte, 1908-ban. Az általa tervezett szerkezet közvetlenül a lövés után Egy ilyen eszköz nemcsak különleges szerkezetet igényelt, de a löveg kiszolgáló személyzete is speciális kiképzésre szorult. Hiszen nemcsak a cél távolságát és sebességét kellett meghatározniuk, hanem a magasságot is, melyen repül, és az állandóan változó síkot (azimutot). Ráadásul az ágyúnak gyorstüzelőnek kellett lennie, hogy minél rövidebb idő alatt, minél több lövedéket lőjön ki a gépre, ezzel is biztosítva a tűzsűrűséget, míg a légi jármű ki nem ért a tüzelési szektorból, és a löveg hatásos lőtávolságából. Hogy elérhető legyen ez a tűzgyorsaság, új fegyver automatikusan nyitotta az ékzárat és kivetette az üres töltényhüvelyt, majd miután a tüzér újabb lövedéket tett a fegyverbe, bezárta az ékzárat, és felhúzta az elsütő szerkezetet.

Lender 1912-ben, amikor a Putyilov gyár tüzérségi részlegénél dolgozott, megtervezte „76,2 mm-es aeroplán-ellenes ágyúját”. Két évvel később ezt rendszeresítették a cári haderőnél, és a háború előtt még legyártották az első, 12 darabból álló sorozatot.

Lender lövegét a hadihajóknál már megszokott talapzatra szerelték, ami biztosította a körkörös tüzelés lehetőségét. Az ágyút 50 fokos magasságba lehetett rögzíteni, ami kétszer több volt, mint amire a tábori tüzérség lövegei képesek voltak. A legyártott ágyúkat teherautókra, vontatható platformokra és vasúti kocsikra szerelték.

A háború kitörésének pillanatában a cári haderőnél elenyésző volt a légvédelmi ágyúk száma. Ehhez hozzá kell tenni, hogy más országokban sem volt különb a helyzet. 1914 augusztusától a német zeppelinek büntetlenül bombázták Antverpent és Párizst, majd egy hónappal később végrehajtották első támadásukat a Brit-szigetek ellen – bombatámadás érte Londont. A fronton a bombázó gépek állandó légi megfigyelést végeztek, és nyíllövedékekkel, bombákkal árasztották el az ellenséges csapatokat. (Például a magasból aláhulló fléchét-ek átütötték a lovas katonát, lovával együtt!) Arról, hogy mekkora jelentőséggel bírt a légierő, mindössze két számot szeretnék felhozni: ha 1914 nyarán Oroszország, Anglia, Franciaország, Németország és Ausztria-Magyarország haderői mindössze 746 repülőgéppel rendelkeztek, akkor 1914 augusztusától 1918 novemberéig csak ezekben az országokban 156,1 ezer repülőgépet gyártottak, és ebben a számban nincsenek benne a léghajók, megfigyelő léggömbök és aerosztátok.

A légvédelmi tüzérség drasztikus hiányát a tábori lövegek „módosított” változataival próbálták eleinte pótolni. Gödröt ástak a lövegtalp alá, hogy minél magasabbra lehessen emelni az ágyút, szekérkerékkel ellátott oszlopokra rakták fel a tüzérségi eszközöket, hogy biztosítsák ezzel a megfelelő dőlésszöget és körkörös védelmet. Például az orosz tüzérek erre a célra az 1902-es mintájú 3 inches gyalogsági ágyút használták, amit egy igen bonyolult fakeretre állították, és ezzel lehetővé tették a légi célpontok elleni harcot.

Közben a mérnökök is tökéletesítették a régi, és megalkották az új rendszereket. Oroszoszágban már 1915-ben Lender módosította ágyúját, és így a függőleges lövegirányzás elérte a 75 fokot, a lövedék kezdősebessége az 588 m/sec, és a lőtávolság – a 8,5 ezer métert. A módosított légvédelmi ágyúk 1928-ig szolgáltak előbb az orosz, majd a Vörös Hadseregben, amikor ismét módosították az ágyút, meghosszabbítva a lövegcsövet 20 kaliberig. Végeredményben a lövedék kezdősebessége elérte a 730 m/sec-ot, és a lőtávolság elérte a 11,5 ezer métert. Ebben a formájukban Lender ágyúi megélték a második világháborút. A gépkocsikat ellátták páncélozott kabinnal, és tömörgumiból készült, illetve biztonsági habbal töltött kerekekkel.

A háború során a cári hadsereg összesen 86 db, hazai gyártmányú légvédelmi önjáró löveget kaptak. Ezt a számot kiegészítették a németektől zsákmányolt 77 mm-es ágyúval ellátott teherautók (összesen 12 jutott az orosz hadsereg tulajdonába), illetve a szövetségesektől kaptak önjáró légvédelmi tüzérrendszereket: teherautó alvázra szerelt angol 13 fontos (76,2 mm) légvédelmi ágyút (8 db), illetve lövegpajzzsal ellátott francia 75 mm-es, szintén gépjármű (Renault) alvázra szerelt löveget (32 db érkezett).

Ahogyan fejlődtek a légoltalmi eszközök, úgy módosult az ellenséges légierő taktikája. Elég hamar kiderült, hogy a 68-76,2 mm-es tábori lövegek nem képesek leküzdeni az 5 kilométernél magasabb célpontokat, így a német zeppelinek 6-7 km magasságból kezdték ontani a halált. Amikor megjelentek az első messzehordó, nagykaliberű légvédelmi ágyúk, ismét változtattak a harcászati eljárásokon: a repülőgépek most már alacsony magasságból, igazodva a domborzathoz közelítették meg a célpontokat, gyors csapást mértek rá, és minél rövidebb időt töltöttek olyan területen, ami a légoltalmi eszközök tüzének volt kitéve. Ez megkövetelte a gyorstüzelő gépágyúk alkalmazását. Még

1913-ban módosították a britek és franciák a 37 mm-es Maxim gépágyúk lövegtalpát, ami lehetővé tette az alacsonyan szálló légi célpontok leküzdését. A háború során újabb, 37-50 mm közötti rendszerek születtek. Az eredmény sem maradt el: ha 1915-1916-ban egy-egy lelőtt repülőgépre átlagban 15 ezer lövedéket pazaroltak, akkor 1918-ban már 3-5 ezer is elég volt.

Ezek egy része Oroszországba is eljutott, ahol vagy a páncélkocsik építésénél hasznosították őket, vagy teherautó alvázra szerelték, és ezzel is bővítették a légvédelmi járművek parkját. A háború alatt az orosz hadsereg összesen 140-145 db önjáró légoltalmi eszközt használt. Jelenleg csupán egy maradt meg, a Tüzérségi Akadémia gyűjteményében, Szentpéterváron.