Harckocsik a Fehér és Vörös Hadsereg kötelékében

Mint az köztudott, a harckocsik az első világháború harcmezőin jelentek meg, méghozzá a harckocsik tömeggyártásának prioritása méltán megérdemli az elismerést.

Az Oroszországban kirobbant polgárháborúban jelentek meg először a tankok orosz földön, eleinte csak a Fehér Hadsereg kötelékében. A harcok során mindössze három típust használtak a harcoló felek, és mind a háromról érdemes külön megemlékezni…

Miután az angolok legyártották az Mk-IV harckocsikat, a tervezők meglátogatták a fronton harcoló alakulatokat, ahol megismerkedtek a franciák hasonló járműveivel, és a sok tapasztalat alapján megállapították, hogy a tankok legnagyobb problémája a motor és a hernyótalpak felfüggesztése. Elkezdődött a különleges „harckocsi motorok” tervezése. 1917. március 3-án tesztelték az új harckocsikat: ezekből 6 db Mk-11 tank volt, oldalfülkék nélkül, és módosított futóművel; 1 db — „Tritton üldözési tankjának” prototípusa volt; 1 darab – tüzérségi vontató harckocsi. A harckocsik közül az utóbbit választották, mivel ez rendelkezett a legnagyobb sebességgel, miközben méretei kisebbek voltak, mint elődeinél, könnyű volt irányítása és kiszolgálása, illetve megbízhatónak bizonyult a futóműve.

A nehéz harckocsi új modelljének – Mk-V – gyártását 1917 augusztus-szeptemberére tervezték beindítani, de csak decemberre sikerült megoldani a gyártási problémákat. 1918-ra 4000 db gyártását tervezték, viszont miután összeomlott a tankok támadása Ypern-nél, és a hadügyminisztérium figyelmesen végighallgatta az ellátási és szállítási miniszter, Churchill jelentését 1917. november 11-én, csökkentette a megrendelést 1350 darabra. Az új harckocsi 1918 májusában került a csapatokhoz, és a háború végéig közel 400 darabot sikerült legyártani. (Ezek felefele arányban voltak „nőstények” (csak géppuskákkal felszerelve) és „hímek” (csak ágyúval).) A harcok során bevált a vegyes fegyverzet alkalmazása, és ezért a harckocsikat a brit hadsereg katonái „hermafroditáknak” nevezték.

A polgárháború során az angolok három harckocsizó zászlóaljat szerveztek Mk-V tankokból, amik a kiképzőkkel együtt a Fehér Hadsereg állományában szolgáltak. Létezett egy harckocsizó iskola Novorosszijszkban (a szerző tulajdonában van egy oklevél, amit ebben az iskolában adtak ki, 1919 augusztusában), és Jekatyerinburgban. A nehéz harckocsik harcoltak az Északnyugati- és Déli-frontokon. A tankok a legkevésbé sem feleltek meg a polgárháború viszonyainak, és szereplésük sehogyan sem befolyásolta a harcok alakulását. Összesen 85 Mk-V harckocsit kaptak a fehérek. Ezek többsége a Vörös Hadsereg kezébe került, illetve 6 db harckocsi elpusztult, amikor a vörös partizánok felrobbantották az Őket szállító szerelvényt Rosztov környékén. A zsákmányolt Mk-V tankokat a ’20-as években a Vörös Hadsereg az úgynevezett „B” típusú (nehéz) harckocsi-egységek feltöltésére használta. 1925-ben még 45 Mk-V volt a hadsereg állományában (amik a Vörös Hadseregben a „Rikardo” nevet viselték, a tank motorjának tervezője után (Ricardo), szabadon). A tankokat 1930-ban vonták ki a csapaszolgálatból. Jelenleg a volt Szovjetunió területén 5 eredeti Mk-V harckocsi maradt – ez több, mint a világon bárhol másutt. Többségük a „hermafroditákhoz” tartozik: egy a Kubinkai tankmúzeumban található, kettő Luganszkban, egy Harkovban, és egy „hím” látható Arhagelszkben.

Egyetlen érdekes szereplésükről tudunk a polgárháború éveiben. 1920. szeptember 25-én, Kahovkánál, Csaplinki állomás mellett Vitkovszkij tábornok hadteste támadást intézett a vörösek bal szárnya ellen. Az akciót nehéztüzérség és 10 db Mk-V harckocsi támogatta. A vörösek tüzérségük rendkívül intenzív csapásával válaszoltak. A fehéreknek mindössze a lövészárkokig sikerült eljutniuk. A harcok során, a Lev Trockij parancsnoksága alatt álló vöröskatonák használták először a világon a benzines palackokat, amiket a szovjet-finn „téli háború” után a világ már csak „Molotov-koktélként” ismer. Az összecsapás alatt a 10 tankból hármat mozgásképtelenné tettek, négy kiégett és újabb hármat érintetlenül fogtak el a Vörös Hadsereg katonái.

„Rikardo” (Mk-V) harckocsi, Nagy-Britannia, 1918. (A szerző rajza.)

A brit nehéz harckocsiknak egy komoly hiányosságuk volt -nem rendelkeztek mozgatható lövegtoronnyal. Ezért a „Foster” cég kidolgozta egy viszonylag könnyű harckocsi tervét, méghozzá még azelőtt, hogy megrendelés érkezett volna a hadügy részéről. A járművet 1916 decemberében készítették el, kipróbálták a következő év februárjában, majd júniusban következett a 200 darabra szóló megrendelés. Nemsokára komoly problémák mutatkoztak a tornyok gyártásának terén, ezért ezekről lemondtak, és a harckocsi sorozatgyártása, 1917 decemberében, már nélkülük zajlott. Az első járművek 1918 márciusában hagyták el a „Foster” gyárat.

A „Whippet” Mk-A („Agár”) gyors harckocsinak számított, mivel kétszer nagyobb sebességre volt képes, mint az Mk-I — Mk-V sorozat tankjai. A legénység és a fegyverzet (4 géppuska) a dobozszerű hátsó felépítményben kapott helyet. A harckocsi sajátossága abban rejlett, hogy két önálló motorral rendelkezet, és külön-külön lehetett meghajtani a hernyótalpakat. A motorok és az üzemanyagtartályok a páncéltest elején kaptak helyet, miközben a sebességváltók és a meghajtó kerekek hátul.

A harckocsi irányítása rendkívül körülményesnek bizonyult, a vezetőtől komoly szaktudást követelt, ráadásul a felépítményből sem volt valami jó a kilátás. Ha tönkrement az egyik motor, a jármű leállt. Az Mk-A gyártása bonyolult volt és költséges, fronton zajló karbantartásuk sok időt vett igénybe, de mindezek dacára sokban felülmúlta nehezebb „kollégáit”. A harckocsizok azzal dicsekedtek, hogy az „agarak”, önerőből képesek hazatérni a harcok után! A nehéz Mk-I és Mk-II harckocsiknak, a nagy üzemanyag felhasználás és gyakori meghibásodások miatt, ez nem mindig sikerült.

Az „agarak” 1918. március 26-án vettek részt először harcban, majd a legtömegesebb bevetésük (96 db) augusztus 8-án zajlott Amiens-nél, ahol a történelem során sikerült harckocsik segítségével végrehajtani egy hadműveleti áttörést. A lovasság által kísért „agarak” áttörték a német vonalakat, és elmélyítették az elért sikert. Ráadásul az egyik, csoportjától leszakadt „Whippet” (Arnold hadnagy vezetésével) 9 órán át flangált a németek hátországában, míg végül sikerült kilőni.

A brit hadseregben ezek a tankok nem szolgáltak sokáig. Már 1919-ben elkezdődött az MK-B, majd Mk-C harckocsikra történő leváltásuk (a polgárháború során a Fehér Mozgalom erői ezekből is kaptak néhány darabot, de harci körülmények között már nem lettek bevetve.).

Jött a polgárháború Oroszországban. Alkalmazták az „agarakat” mind az intervenciós angol erők, mind a Fehér Hadsereg egységei. Összesen (különböző források szerint) 15-25 darabot kaptak az utóbbiak az angoloktól. A háború után a Vörös Hadsereg kötelékében szolgáltak egészen 1930-ig, „Tejlor” név alatt (a motor – „Taylor” – után szabadon).

„Tejlor” (Mk-A „ Whippet”) közepes harckocsi, Nagy-Britannia, 1917. (A szerző rajza.)

A harmadik, valószínűleg legsikeresebb típus, a „Renault” cég FT-17 kis harckocsija volt. A harckocsit 1917 elején tervezték, és annyira megtetszett a francia hadügyi technikai bizottságnak, hogy azonnal megrendelt 1000 darabot, a még nem létező tankból.

Úgy tervezték, hogy a „Renault” cég már szeptemberig legyárt 750 darabot, viszont ezt a programot nem sikerült betartani, mivel a páncéltesteket előállító üzem csak októberben tudta elkezdeni ezek gyártását. Addig is a páncéllemezeket Nagy-Britanniából rendelték. A gyártási nehézségek június 20 után éleződtek ki istenigazából, amikor az eredeti megrendelést 3500 darabra módosították, méghozzá az összes járművet 1918 tavaszára kérték. Kénytelenek voltak más cégek között „szétdobálni” a megrendelést, méghozzá a következőképpen: „Renault” -1850 tank, „Berlié” — 800, „Schneider” – 600, „Delone-Belvile” – 280. A „Renault” csak szeptemberben tudta átadni az első harckocsikat az állami megrendelőknek. Az egyiket szinte azonnal az USA-ba küldték, ahol szintén tervbe vették 1200 darab gyártását. A többi cég 1918 közepére tudta leszállítani a megrendelt járműveket.

Néhány verzió létezik arra, hogy mit is jelent az FT rövidítés a harckocsi típusnevében (az egyik ilyen verzió szerint a „faible tonnage” – könnyű súlyú – szavakból ered). A valóságban minden jóval prózaibb, és a harckocsi szakértőkön kívül kevesen tudják. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a „Renault” cég járműtermékei betűkódot kaptak: a személygépkocsik – AG, a tüzérségi traktorok – EG, a teherautók – FV. A francia harckocsi teljes típusneve – „Char leger Renault FT modele 1917”, ami a gyakorlati alkalmazás során az FT-17-re rövidült.

1918. december 18-án a „Renault” FT-17 harckocsik első egysége kirakodott Odesszában, a francia intervenciós erőkkel együtt. A harckocsik először 1919. február 7-én ütköztek meg a Vörös Hadsereg egységeivel, amikor egy páncélvonattal együtt támogatták a lengyel lovasság támadását Tiraszpolnál. Később, a Berezovka melletti harcok során az egyik harckocsi megrongálódott, és így a vörösek kezébe került. Ezt elküldték Moszkvában, majd alapján megalkották az első szovjet tankot (erről egy kicsivel később ejtünk pár szót). Hamarosan újabb 4 tankot zsákmányoltak a vörösek, és elküldték ezeket a Harkovban lévő javítóműhelybe. Ezekből a járművekből hozták létre az 1. gépkocsizó harckocsi csoportot, ami két egység páncélkocsiból és egy harckocsi-egységből állt. A 2. harckocsizó csoportot Mk-V, szintén zsákmányolt tankok alkották. A polgárháború végén a Vörös Hadsereg 11 harckocsizó csoporttal rendelkezett, amit leginkább a Kaukázuson (2 db grúz FT-17), Krím-félszigeten és a Távol-Keleten zsákmányoltak. Itt érdemes megemlíteni azt az esetet, amikor a Vlagyivosztokba szállított 10 db „Renault” FT-17 tankot, amit már vasúti szerelvényre raktak a franciák és Szemjonov atamán fehér katonáinak szántak, a bolsevik illegális szervekben dolgozó vasutasok „elhajtották”, és a Blagoves-csenszkben állomásozó Vörös Hadsereghez szállították.

Valószínűleg az első tankcsatáit a Vörös Hadsereg a szovjetlengyel háború során vívta. A támadást követően Franciaország 120 „Renault” FT-17 tankot bocsátott Lengyelország rendelkezésére (72 ágyús, 48 géppuskás). Ezekből hozták létre a lengyelek az 1. lengyel harckocsi ezredet, ami részt vett a vörösek elleni harcokban Bobrujszknál, Északnyugat-Lengyelországban, Ukrajnában és Varsó védelménél. A mozgásképtelenné vált tankok egy részét páncélozott platformokra szerelték, amelyek ilyen módon improvizált páncélvonatokká váltak. Viszont a harci értékük meglehetősen gyenge volt. A lengyelek 19 harckocsit veszítettek, amiből 7 darab a Vörös Hadseregnek jutott. A harckocsik a ’20-as évek végéig szolgáltak a szovjet haderő állományában, miután a megmaradt 26 harckocsit átadták az „OSzOAVIAHIM” ifjúsági szervezeteinek.

,,Renault” FT-17 könnyű harckocsi, Franciaország, 1917. (A szerző rajza.)